Édesanyám varrónő volt. Folyamatosan jöttek a nénik próbálni, megbeszélni a ruhákat, meg persze minden mást is. Én, mint afféle gyerek, játékot mímelve figyeltem, gyűjtöttem az információt. Volt néhány kifejezés, ami megmaradt bennem, vagy a hangzása, vagy a titokzatossága miatt. Ilyen volt a zsenília sál. A sálat tudtam micsoda, de a zsenília rejtély maradt előttem. Akkor még nem volt Google, így soha nem tudtam meg, és még ma sem tudom, és nincs is kedvem utánanézni, hadd maradjon ez meg titoknak. Az, hogy van ilyen biztos, mert a szövegszerkesztő rögtön aláhúzta, amikor először rövid ível írtam. Örök titok ez a múltból, de jó titok, szeretem.
Mostanában a híroldalakat böngészve több zsenília sál szerű titok is előkerült. Az egyik, hogy állítólag, az olimpia megnyitója négy órás volt. Van, akiknek nagyon tetszett, másoknak meg nagyon nem. Itt ütött be nekem a zsenília effektus, mi a fenének kell egy megnyitónak négy órásnak lennie? Szerintem fél óra bőven elegendő lenne. Tüskés Tibor mondása volt, amikor irodalmi estre mentünk, miszerint: „Irodalmi estből öt negyedóra elegendő. Az alatt az is megunja, aki nem pofavizitre jött.” Szóval olimpia megnyitóból még ennyi sem kellene, jönnének a csapatok, aztán a láng, illetékeselvtárs pár szóban köszöntené a megjelenteket, ennyi. Én még soha egyetlen megnyitót sem láttam, a százméteres síkfutás döntőjét viszont mindig megnézem. Abban ott a sport lényege, az erő, a gyorsaság és a koncentráció, mindez tíz másodperben. Azon is elgondolkodtam, hogy a megnyitónak művészeti vezetője is volt. Elképzelem, hogy egy kiállításnak, vagy egy könyvbemutatónak sport igazgatója lenne. A képeket csak az nézhetné meg, aki meg tud csinálni legalább tíz négyütemű fekvőtámaszt.
Aztán pár héttel régebbről, de még mindig tart, van egy másik zsenília sál is a neten. Ennek a lényege, hogy kiderült, Róbert, Róbertnek a farkasa, ez pedig abban nyilvánult meg, hogy az egyik Róbert egy pofont helyezett el a másik Róbert orcáján, az azonban nem ismervén a hegyi beszédet, nem tartotta oda a másik orcáját, hanem inkább a rendőrségre futott, így múlik el a világ dicsősége, így erodálja a modern társadalom a Szentírást.
Megpróbálván megfejteni, ezt az újabb zsenília feladványt, rákerestem mindkét Róbertre. Az egyiket újságírónak mondják, beleolvastam pár cikkébe, szerintem valami másba kellene kezdenie. A másik pedig valami influenzás, nem, influenszer, bár majdnem ugyanaz, hiszen mindkettő betegség, csak az egyik tüsszögést, a másik meg pofont okoz. Na mindegy, szóval belenéztem a videóiba és azonnal beugrott, hogy ő a Duracell Prédikátor. Igen, mert mint annak idején a reklámban, ahogyan a Duracell nyuszi ugrált, ő ugyanolyan fáradhatatlanul képes mondani az éppen esedékes evangéliumot. A legérdekesebb, hogy ezek a evangéliumok szólhatnak akár egy kornyikátorról, akár egy elnökválasztásról a vehemencia, a gesztikuláció, a hangerő ugyanolyan. Ha valaki nem értené, a kornyikátor olyan személy, aki a nagyközönségnek énekel, de az operába nem vennék fel. Szóval prédikátorunk mindig, mindenről ugyanannyira begerjedve és ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen módon hirdeti az igét. Ha még íródna a biblia, akkor bizonyosan így kezdődne, kezdetben vala az ige, és az ige Istennél volt, de aztán később Róberthez került.
Persze azt megállapíthatjuk, hogy prédikátorunk legalább önazonos, szemben az újságíró Róberttel, akinek lehet, az MMA-ban, vagy ökölvívásba kellene jeleskednie, ha előbb kapcsol, most ott lehetne az olimpián.
Szóval ez a sok zsenília rejtély arra sarkall, hogy ismét tartsak egy digitális detoxot. Majd, amikor Párizsba beköszönt az ősz, talán újra rákattintok valami hírre.