A napokban végeztem Márquez könyvével. Egy emberrablás története a címe, de sokkal több annál. Bemutatja a véres drogháborútól szenvedő Kolumbiát, egy olyan országot, amit mi elképzelni is csak nehezen tudunk. A könyv kicsit más, mint a legismertebb Márquez regények, inkább egyfajta dokumentumregény vagy politikai krimi.
A regény részletesen bemutatja a drogkartellek által elkövetett emberrablások sorozatát, melynek középpontjában Pablo Escobar és bűnszervezete áll. A történet az áldozatok, családtagjaik és a tárgyalásokat folytató hatóságok szemszögéből meséli el az eseményeket, feltárva az erőszak és a félelem mindennapi jelenlétét Kolumbiában.
A könyv erőteljesen mutatja be az emberi sorsokat, az emberek lelki küzdelmeit és az emberrablások hátterében húzódó társadalmi-politikai összefüggéseket. Egyszerre krónika és irodalmi remekmű, amely az olvasót mélyen megérinti és elgondolkodtatja.
Ami nekem a legérdekesebb volt, hogy Escobar gyakran hivatkozik az emberi jogokra, miközben ő maga folyamatosan megsérti azokat, embereket raboltat el, bezárva őriz hónapokig, tömeges merényleteket, gyilkosságokat hajtat végre az embereivel, drog terjesztésre és fogyasztásra kényszerít embereket, ezek fényében furcsa ez. Ha kicsit jobban átgondoljuk a dolgot (írhattam volna, hogy mélyebben, de nem akarok a mély gondolatokkal házalók csoportjába esni), rájöhetünk, hogy akár igaza is lehetett, mert a hatóságok bizony időnként ugyanazokat a módszereket alkalmazták, mint Escobar, volt, hogy falvakat irtottak ki csupán feltételezések alapján, ítélet, törvényes eljárás nélkül. Ezt persze időnként fejlettebb demokráciák is megteszik. Gondoljunk csak Oszama Bin Laden elfogására, akit egy idegen országban, az ottani állam beleegyezése nélkül támadtak meg és öltek meg több más személlyel együtt, akik között akár fegyvertelenek, nők, illetve gyerekek is lehettek, nem tudjuk, nem tudhatjuk. A főterrorista testét pedig egyszerűen a tengerbe dobták. Azzal együtt, hogy Bin Laden egy ismert terrorista volt, sok ember életéért felelt, azonban az eljárás éppenséggel nem volt kompatibilis sem az emberi jogokkal, sem a nemzetközi joggal, sem a büntetőjoggal, de még az ENSZ alapokmányát is sérti.
Escobar mindenesetre, az emberi jogok emlegetése közben kidumálta, illetve inkább kikényszerítette magának azokat a feltételeket, amik teljesülése után megadta magát.
Két kegyetlen bűnözőt említettem az emberi jogok kapcsán és azt kell mondjam, minden bűnük ellenére bebizonyosodott, hogy a végrehajtó hatalom bizony hajlamos magasabbnak vélt célok érdekében eltekinteni a jog következetes alkalmazásától.
Talán hosszú volt ez a felvezetés, de a hazai állapotok alakulása szempontjából, talán érthetőbb lesz, amit írni akarok.
Láthatóan, ma nálunk az állam és a magánszemélyek is, hajlamosak, a jogszabályokat és azok áthágását, saját értelmezéseik szerint kreatívan kezelni. Ez össznépi játék, mely a hétköznapokban adócsalásokban, közlekedési szabályok áthágásában jelentkezik, de néha más utakra téved.
Az állampolgár időnként gyülekezni próbál ezért, azért, ami időnként csupán egy mondvacsinált ok az úttesten sétálásra, de ehhez joguk van, kifejezhetik elégedetlenségüket, de még akár szexuális túlfűtöttségüket is. Az államnak ilyenkor csupán annyi dolga van, hogy biztosítsa a kereteket és nem szabad kreatív módszerekkel megpróbálni ellehetetleníteni az ilyen kezdeményezéseket. Viszont a sétálók joga sem terjedhet például odáig, hogy másokat indokolatlanul akadályozzanak a közlekedésben. Indokolatlannak azt gondolom, ha egy nem túl nagy létszám több hidat zár le, mint amennyit indokolt, mert ha át akarnak menni a Duna túloldalára, akkor menjenek, annyi hídon amennyi kell, de ne tegyenek olyat, amivel a többi állampolgárt akadályozzák. Aztán ne tegyenek olyat sem, hogy mondjuk a rendőrökkel minősíthetetlen hangnemben üvöltöznek, mert azt a rendőr nem érdemli meg, mert a rendőr csak a dolgát végzi akkor is, ha kordont alkot és akkor is, ha kiment valakit a Dunából.
Meg lehetne állni itt, de ma már a virtuális bolondokháza nem megkerülhető. Az átlag polgárnak joga van bármilyen sületlenséget összehordani a közösségi oldalakon, de egy politikus, akár kormánypárti, akár ellenzéki, nem teheti meg ezt, mert akkor egy idő után elmosódnak a határok és a bolondokháza tényleg a parlamentbe kerül, illetve időnként már most is ott van.
Itt érkezünk el a kormányfőhöz, ebbe a folyóba, neki sem szabad belelépni, nem mondhat olyat, amit könnyen félreértelmezhetnek, jogosan vagy sem az mindegy is, nem, ezt nem lehet.
Az államnak mindig be kell tartania a jogszabályokat, a politikusoknak pedig meg kell próbálni a kommunikációban is pár lépcsővel az álprofilok felett létezni. A kormányfőnek erre különösen figyelnie kell.